Gondolatban már vagy ezerszer megírtam ezt a bejegyzést. Néha, amikor nem olyan hangosak a gyerekek, vagy amikor épp nem tudnak beszélni (pl. esznek), vagy ha megszökök a fürdőszobába, olyankor azonnal beindulnak az agytekervényeim, és azon kapom magam, hogy írok. Mármint nem szó szerint, mert arra az elmúlt több, mint egy hónapnyi karanténban még nem volt időm, hogy gép elé üljek és pötyögjek, de agyban már számtalanszor összeraktam ezt a bejegyzést. Merthogy sokan írtok és kérdezitek, hogy milyen az élet nálunk a kijárási korlátozás alatt. Na most megtudjátok :) Vigyázat, mert még olvasni is fáj :))

Napirend

Van ez a frankó napirend ábránk, amit már nem emlékszem hol láttam meg (talán Pinterest, vagy Facebook?), és épp egy olyan pillanatomban készítettem el, amikor még azt hittem minden sima ügy lesz. Akkor még csak alig egy hete tartott a kijárási korlátozás, tele voltam energiával, tervekkel, elképzelésekkel a karanténbeli tökéletes életünkkel kapcsolatban. Ki is raktam a hűtőre. Aztán ahogy teltek a napok, rájöttem arra, hogy mi ezt nem fogjuk tudni betartani. Pedig én igazán napirend hívő vagyok. A napirend kiszámíthatóságot, rendszert jelent. Megteremt egy olyan világot, amiben mindenki tudja mi a dolga, összhang van, ismerjük a határainkat, a gyerekek is tudják meddig mehetnek el, mi a dolgok rendje. Természetesen nem percekre lebontva értem én ezt a napirend dolgot, hanem azért meghagyva némi szabadságot arra, hogy lehessen improvizálni. Mert négy gyerekkel az élet tele van meglepetésekkel, állandóan programot kell módosítani, mert valami mindig történik, ami kibillent a normálisból. Ha jobban megnézitek a képet, akkor ez nem egy szigorú valami, hanem csak egy támpont arra, hogy ne folyjanak el a napjaink. Aztán eltelt pár nap, de még arra se volt időm, hogy ránézzek a kis papírkára. Minden alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, és megláttam a színes papírkát, szégyenkezve néztem félre, hogy jajj baszki már megint nem társasoztunk, pedig csütörtök van; vagy hűha eltelt már egy hónap, de még mindig nem tudtam online edzést tartani. Szóval ez a kis gyönyörűség ott figyel a hűtőn, és várja, hogy összekapjuk magunkat, és beleszokjunk az új életünkbe, és hogy a napjaink ne csak a túlélésről szóljanak. 

Reggel

Nem kelünk későn, de az, hogy én mikor ébredek, az teljes mértékben a legkisebbtől függ. Ő még nem alussza át az éjszakát, általában egyszer vagy kétszer ébred éjjel, ilyenkor fél órát szopizik, aztán alszik is tovább. Mondjuk most már egy hete nem kel fel éjszaka, ami azt jelenti, hogy éjféltől reggel 7-ig alszik. De ilyet máskor is csinált már, hogy pár napig hagyott aludni, aztán visszatért a felébredésekre, szóval ez még nála nem jelent semmi biztosat. Természetesen amikor a pici átalussza az éjszakát, akkor valamelyik másik csinálja a műsort. Vagy elindulnak bele az éjszakába, felkeresnek, mert megébredtek és nem tudnak visszaaludni. Az ágyam mellett megjelenő gyereknél pedig nem nagyon van félelmetesebb dolog, ami úgy igazán a frászt tudná hozni rám :D Vagy valamelyik bepisil, akkor jöhet az éjszakai ágyrendberakás. Vagy megszólal valamelyik zenés játék, amit csak hosszas nyomozás után lehet kideríteni, hogy pontosan honnan zenél ilyen kitartóan. Kicsit elkanyarodtam :) Tehát felébredünk, mosakodunk, öltözünk, megreggelizünk. Nem, ez nem ilyen simán zajlik. 

- Mit kértek reggelire?

- Gabonát; Semmit, utálom a reggelit; Én már ettem (persze nem).

- Jó, akkor senki nem kap semmit.

- Mondtam, hogy gabonát kérek; jó, én is; én meg mondtam, hogy utálom a reggelit.

Aztán eltakarítjuk a reggeli maradékait. Elmennek fogat mosni, ami alatt vagy ezerszer összevesznek, hiába mondom, hogy osztódjanak, mert két fürdőszoba van. Nem, nekik egymás hegyén-hátán kell fogat mosni, aztán jöhet a balhé, hogy ki mikor köpött össze kit és mivel. 

Öltözés címszó alatt sincs kisebb fejetlenség.

- Anya a Balázs az én pólómat vette fel.

- Nem baj, hagyd az öcsédet, legalább felöltözött.

- Anya, nincs egy normális pár zoknim.

- Nem baj, nem gond, ha felemás, úgyse látja senki.

- Léna gyere öltözni.

- Nem. Én pizsamában leszek egész nap.

Mire hatan ezt a reggeli szeánszt megejtjük, már általában majdnem 11 óra van. Férj közben berak egy mosogatást, segít a gyerekek körül, aztán elviharzik dolgozni. (Én meg könnyes szemmel, vágyakozva nézem, ahogy elgördül az autója, és arra gondolok milyen szerencsés :D )

Digitális oktatás - gyere te állat!

Ilyen képekkel van tele a telefonom

Ekkorra a legkisebb már visít rendesen, elfáradt, elege van, kellene neki egy kis nyugi, hogy újra feltöltődjön. Ilyenkor megszoptatom, addig a többieket felküldöm a szobájukba játszani. Már megfelelően be vannak fenyítve, tudják, hogy erre a 10 percre csöndben kell játszaniuk. Szoptatás után felviszem Jankát is hozzájuk, elmondom, hogy játsszanak szépen, vigyázzanak egymásra. Én lemegyek a nappaliba, és elkezdem összevadászni a tanulnivalót. Ehhez nemcsak a Krétát kell átnyálazzam, de figyelnem kell az üzeneteket, e-mail-eket és a Facebook csoportba feltöltött infókat is. Közben a gyerekek összevesznek, hangoskodnak, a kicsi bőgni kezd, én felmegyek, elhárítom a helyzeteket, viszek nekik tízóraira gyümölcsöt, vagyis fel-alá járkálok a szintek között. Szóval nem, nem játszanak el békésen, mert a békés játékidőt már ellőtték a szopatás alatt, utána már csak az állatság megy. Végre mindkét fiúnak összegyűjtöttem a házit, elkezdem átküldeni nekik az iPad-jeikre. Közben látom, hogy valamelyiknek (vagy mindkettőnek) elmaradása van, úgyhogy megkérem jöjjön le és fejezze be a tegnapit. Vagy a tegnapelőttit, mert elég gyakran vagyunk többnapos elmaradásban. És ez nem azért van, mert szarunk bele a háziba, hanem azért, mert a nagyfiam annyi feladatot kap, mintha az iskolában ülne. Márpedig nem az iskolában ül. Én pedig nem tanító vagyok, nem az a munkám, hogy 45 perceket tanuljak vele a tananyag fölött. Nem fér bele. Merthogy ekkor már dél körül jár az idő. Az egyik gyerek még az elmaradt feladatokkal szöszöl, a többiek már megunták a fönti játékot, nem voltunk még levegőn, ebéd sincs még a kanyarba se. Ha elfelejtettem rendelni, akkor nagy szarban vagyunk, ha volt annyi eszem, akkor epedve várjuk a futárt. Mivel inkább azt az ételt szeretjük, amit én főzök, ezért azokon a délelőttökön, amikor még főznöm is kell, olyankor nem tudom nekik kiadni a házit, minden csúszik, elkezdünk lemaradni. 

Eltelt a délelőtt 

Azt ugye észrevettétek, hogy a délelőttnek már nyoma sincs, és az ovis kislányommal még semmit nem foglalkoztam (mondjuk a kicsivel is csak annyit, hogy megszoptattam). Közben persze folyamatosan kapom az értesítéseket, ahogy a többi anyuka tölti fel a Facebook csoportba, hogy aznap miket alkottak, kézműveskedtek a gyerekkel. Meg olvasom a posztokat a szuperanyuktól, hogy igenis, mindent lehet gyerek mellett is, csak akarni kell. Az ilyen átjöhetne hozzám maszkban egy napra, utána nem írkálna ilyeneket az tuti. Ebéd után kimegyünk a levegőre egy kicsit. Trambulinoznak, bringáznak az udvaron, homokoznak, hintáznak. Ilyenkor eszembe jutnak azok a feladatok, amiket a tanárok küldenek, merthogy tesiből is van házi... Sokszor eszembe jut, hogy megcsináltatom őket a fiúkkal. Aztán gyorsan el is vetem az ötletet. Végre örülnek, hogy kimehetnek, és szabadon rohangálhatnak egy picit. Én ilyenkor tudok egy kicsit foglalkozni a lányokkal, akikkel aznap még semennyi hasznos időt nem tudtam tölteni. Nyilván nem tesiórát fogok tartani (persze a kötelező dolgokat abból is megcsináljuk, mert olyan is van). Beszállok a homokozásba, hintáztatom a kicsit. Hogy tudnék levezényelni egy tesiórát??? De a legtöbbször ilyenkor inkább próbálok valami rendet rakni a házban (egy 60 perces pakolás alig látszik meg, mintha semmit nem csináltam volna), kivenni a ruhákat a mosógépből és a szárítógépből (naponta kétszer mennek ezek a gépek és még ez is kevés), hajtogatni.. Megnézem mik a napi teendőim, amikkel iszonyatosan el vagyok maradva, összeírom a bevlistát, és már jövünk is be. 

Jöhet a délutáni menet

Lerakom az ovis kiscsajt aludni, a fiúkat elküldöm tanulni, én pedig elkezdem szoptatni a legkisebbet. Az esetek többségében ilyenkor csöndben vannak a fiúk, de mostanában már egyszer-kétszer rájuk kell írjak, hogy halkabban legyenek, mert ha nem tud elaludni a kiscsaj, akkor aztán ránk szakad az igazi armageddon.

Szerencsére Jankát nem kell altatgatni, mert 30-45 perc után belealszik a szopizásba. A régi szép időkben még a járvány előtt ilyenkor én is belealudtam 20 percet a szoptatásba, ez a pici idő is képes volt baromi jól feltölteni. Most már ez a kis pihenőm sincs meg, mert egyszerűen annyira kattog az agyam, hogy nem tudok bealudni akkor sem, ha leragadnak a szemeim. Végre elaludt, felviszem őt is a szobájába. Na ez az a pillanat, amikor percekig csak bámulok magam elé. Azon gondolkozom, hogy álljak-e neki a temérdek dolgomnak, vagy csak üljek úgy ott mozdulatlanul egy fél órát, vagy fussak egyet. Az edzéseim, amiket tartottam, teljesen becsődöltek. Oltári nagy szerencse, hogy pici baba mellett kezdtem el órát tartani, mert most még nem ez a fő bevételem, hanem kapom a GYED-et. Én nem tudok online órát tartani (pedig a vírus előtt rendszeresen tartottam), mert nincs rá időm, és a gyerekeket se tudom addig senkire bízni. Elkezdtem felépíteni valamit, ami most teljesen szétfolyik, feledésbe merül. Benne vagyok egy pályázatban is, ősszel szerettem volna megnyitni a mozgásstúdiómat (ami több, mint mozgásstúdió, de előre nem szeretnék róla beszélni). Rengeteg munkám van benne, és most ott tartok, hogy egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy belevágjak. Ebben az időben, amikor az emberek a munkájukat veszítik el, nem lesz pénzük arra, hogy az én foglalkozásaimra járjanak. Így persze nekem se lesz pénzem, szóval ördögi kör. 

Mire a gondolatmenetem végére érek, már ébreszteni kell a Lénát. Uzsit adok a gyerekeknek, elkezdem csinálni a kenyeret, a vacsit előkészítem. Egyesével magamhoz hívom a fiaimat, átnézem a házijukat, kijavítjuk a hibákat, lefotózom az egészet, átküldöm magamnak, mert telóról a Krétába persze nem lehet feltölteni semmit.. Lementem a gépemre, és elkezdek elküldeni mindent a tanároknak. Leírni is fárasztó. Már ébred is a legkisebb. Közben a fiúknak már elegük van, nem akarnak tanulni. De igen fiúk tanulni kell, mert most ha nem lenne a járvány, akkor is a suliban ülnél és tanulnál. Persze abba senki nem gondol bele, hogy a kis barátaikkal mennyivel jobb együtt tanulni, vagy hogy a tanárok mennyivel színesebbé tudják tenni az órákat, ehelyett itthon egyedük görnyednek az egész fölött. Nincs szociális életük, csak kiadott feladatok, amiket le kell darálni.

Úgyhogy kimegyünk megint a levegőre, majd hazaér az apjuk, és innentől már összefolyik minden. Ilyenkor már arra se szokott időm lenni, hogy visszahívjak valakit, aki előtte hívott. Vacsizunk, megfürdetjük őket, esti mese és alvás. Ez ez egész este 6-10-ig szokott tartani nálunk. A pici csak 11-éjfél körül dől ki, de a többiek is a normál fél9-es takarodó helyett este 10 körül kerülnek ágyba. Annyi dolgunk van, hogy így kitolódott a lefekvés, és még így se végzünk soha semmivel. Azt pedig gondolhatjátok, hogy a férjemmel mennyi időnk van egymásra. Konkrétan semennyi. Éjfélkor hullafáradtan bezuhanunk az ágyba. Túl vagyunk terhelve, fáradtak vagyunk, idegesek, türelmetlenek. Ezért sokat morgunk egymásra, keveset beszélgetünk. 

Tehát nagyjából így telnek a napjaink. Levegőt venni alig van időnk. Ha egy kis pluszt beleszuszakolok a napba, akkor arra valami más megy rá. Például ha sportolok, akkor nem tudok főzni, vagy elúszik a ház, lépni nem lehet a kupitól, nincs tiszta ruha. Ha kézműveskedünk, akkor a házi marad el, behozhatatlanra összegyűlik. Úgyhogy ez van. Annak, aki képes volt egészen a végéig elolvasni a bejegyzést, annak köszönöm, remélem nem szívtam le teljesen az energiádat :) De ez a valóság, nem tudok arról írni, mennyire jól megy minden, mert az nem lenne igaz. Erőn felül próbálok helytállni, a lehetőségeimhez képest próbálom kihozni ebből a helyzetből a maximumot, ami jelenleg ennyi: túlélni minden napot. Ha nálatok is a túlélésre megy minden, akkor küldök egy nagy ölelést, és azt mondom kitartást <3