A Wizzair után nagyon elgondolkodtam azon, hogy lemondom az októberi Spar Maratonra a nevezésemet. Semmi kedvem nem volt megint tömegben meg hónaljszagban futni, illetve attól is tartottam, hogy felzabál a záróbusz.. 5 órás maraton volt a terv, asszem 6 óra a szintidő, nade a záróbusz-stressz az megintcsak idegesített volna, amitől a pulzusom meg az egekbe emelkedik, ettől meg a tervezett tempót nem tudtam volna tartani, vagy pont megerőltettem volna magam, amiből meg sérülés lett volna, úgyhogy inkább hagytam a francba, és végül meggyőztem magam arról

, hogy nem így akarom én lefutni az első maratonomat. Úgyhogy gyorsan le is mondtam a nevezésemet.
Most szerdára beszéltük meg A.val, hogy elmegyünk a Velencei tóhoz, ő bicóval kísér, én meg futok egy tókört (kb. 28 km), meg ami még belefér a maratoni felkészülés jegyében. Miután lemondtam a nevezésemet, beférkőzött az agyamba az a gondolat, hogy ha már ezt a szerdát sikerült lefixálni, lelogisztikázni, akkor mi lenne, ha megpróbálnám most lefutni a maratont. A tervem az volt, hogy 5 órán keresztül futok, aztán vagy meglesz a bűvös 42, vagy A.elbicózik a kocsiig, és valahol a tó körül felvesz félholtan, és csalódottan hazasunnyogunk :)

A frissítésemet már jó előre megírtam az 5 órás futáshoz:
30. percnél víz
1:00-nál víz
1:30-nál - izó
2:00 - izó
2:30 - víz + 1zselé
3:00 BCAA ital
3:30 - BCAA + 1 zselé
4:00 - víz + 1 zselé
4:30 - bcaa + 1 zselé

Nagyon szuperül ki lehet számolni, hogy kinek mennyi frissítésre van szüksége, köszönet érte a futasrolnoknek.hu -nak.
Nekem a fél óránkénti frissítés jön be. Kissé röhejesnek tűnik, hogy még a vizet is felírom, de képes vagyok nem inni, ha nem rakom magam elé. Enni nem tudok futás közben, csak zselét szoktam magamba tolni.
Egyébként a frissítés csúcsszuper lett, egyáltalán nem éheztem el futás közben, de még utána sem akartam felfalni az egész Tesco-t.
A. nagyon pöpecül beállította az időzítőt, hogy ne felejtse el félóránként a kezembe nyomni a zselét, vagy bekeverni 1-1 adag BCAA-t. Mindegyik frissítés után kérdeztem, hogy mi van a következőben, mert nekem sokkal jobb, ha tudom, hogy csak inni fogok, vagy egy kis ízt is magamba szopókázhatok. A sós karamellás zseléért pedig ölni tudnék :))))))

Előre kikészítettem a cuccaimat is, amit vinni kellett:
- időjárásnak megfelelő ruha (még aznap reggel is tanakodtam, hogy mi legyen, végül jól döntöttem): póló, futószoknya, kompressziós szár.
- zsepi
- pótzokni (végül nem vittünk, mert nem esett az eső)
- ragtapasz (ezt se vittünk, nem is kellett)
- krém (ezt vittünk, de nem kellett, nem dörzsölt ki semmi)
- ajakír (e nélkül a mindennapokban sem tudok létezni, de nem kellett)
- nedves törlőkendő (végül nem vittünk, de most nem is kellett volna)
- zene (vittünk, de a férjem olyan fasza társaságnak bizonyult, hogy még a zenehallgatás gondolata se merült fel bennem)
- perskindol spray (közben nem kellett, utána életmentő csodaszer)
- fél l izó bekeverve A. hátizsákjában
- 4 zselé (mangós, sós karamelles, kólás és csokis)
- 2 adag bcaa por pici műanyag dobozokban(a bekeveréshez műanyag kanál, tölcsér)
- naptej (na ezt nem vittünk, de jó lett volna, mert annak ellenére, hogy nem volt tűző nap, a szórt fény is szénné égette az arcomat)
- futóhátizsák (benne 2l víz)
- Biciklis kísérőmnek pedig csináltam szenyókat, meg raktunk be neki is izót.

Mivel futáskor nem az időt, hanem a pulzust szoktam nézni, a tervezett pulzus az a maratoni tempóm volt, a max pulzusom 75%-a, vagyis nálam 158 bpm. Végül 156 lett az átlagpulzusom, aminek örülök, mert végülis majdnem sikerült tartani a 158-at :))))
A 42 km-t 4:56:48-cal sikerült teljesítenem, ami 7:02 min/km-t jelent. Ebben az időben benne van az egyszeri bokorwc, illetve 7 olyan frissítés, amikor közben nem futottam, hanem csak sétáltam. Itt azért megjegyezném, hogy legközelebb még sétára sem fogok lelassítani, mert utána olyan nehéz visszaváltani futótempóra, hogy azt se tudtam, hogy inkább bőgjek a fájdalomtól, vagy csak röhögjem magam bőgésig :)))
Az időm jóóóó lasssú, mégis rohadt büszke vagyok magamra, mert mégiscsak 6 hónapja szültem a harmadik mucikámat, és ha belegondolok, a fiúk születése után ilyenkor még csak épphogy elkezdtem valamit mozogni, vagy azt mondogattam magamnak, hogy -hé! Hiszen még csak most szültél, még ráérsz :)))

Na és akkor röviden a história...
    Az éjszaka egész nyugis volt, L.csak egyszer ébredt fel enni, olyan 3:15 körül, szóval tudtam előtte aludni egyszer 4 órát, utána meg 3-at. Tiszta kánaán!!
Reggel azonban nem tudtuk tartani az ütemtervet, ezért hamar rá kellett jönnünk arra, hogy a Velencei tóhoz márpedig nem fogunk tudni lemenni, mert akkor nem érünk vissza időben a fiúkért az oviba. Úgyhogy fogtam magam, és visszafeküdtem az ágyba hisztizni egyet a takaró alá. Persze aztán ki kellett mászni, és újratervezni.
A. elment anyósomért (ő vigyázott L.-re), én meg elvittem a fiúkat az oviba, majd itthon megetettem L.-t, és mire A.-ék hazaértek, már el is aludt a kisasszony. Gyorsan elkészültünk, rövid bemelegítés az udvaron, és már indultunk is. Ez a "már indultunk is" szó szerint értendő, mert ahogy kilépünk a kapun, 50 m-re ott a bicikliút, és mehetünk amerre látunk. És ezt imádom!!!

    Már az első métereknél azon gondolkodtam, hogy ezért szeretek én hosszút futni, mert nem kell állandóan azt nézni az órámon, hogy mikor kell visszafordulnom, hiszen még ugyanazt a távot hazafelé is le kell fussam. Most ez a 42 km pont elég hosszúnak tűnt ahhoz, hogy ne azon agyaljak végig, hogy mindjárt indulnom kell vissza. Ettől pedig olyan szabadság érzés fogott el, hogy még most is ráz tőle a hideg. Persze A.nak volt egy-két mondata az elején, pl. "Most komolyan 5 órán át fogsz futni?", vagy "Marha jó lesz nekem itt 5 órán át kussban tekerni melletted". Ettől aztán jól elszállt a pulzusom, amit a tudtára is adtam, hogy miatta nem tudom majd tartani az ütemtervet, és hogy mostantól nem csak magam miatt, hanem miatta is kell még stresszelnem. Aztán egymásra néztünk, és jót röhögtünk ezen a sok f@szságon. Innentől kezdve olyan harmónia és béke és egyetértés volt köztünk, hogy nem is értem :)))) Úgyhogy ami a körülményeket illeti, minden tökéletes volt. Nem volt se hideg, se izzasztóan meleg. A táj pedig... Eszméletlen ez a bicikliút, komolyan.. Nem győztük csak kapkodni a fejünket, szinte megőrültünk a látványtól.

   Annyira jól ment az egész, hogy A. előállt azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha féltávnál nem fordulnánk meg, hanem mennénk tovább, aztán a végén hazavonatozunk. Meg is nézte, hogy hol fog érni minket a 42. km, és láss csodát, Zebegény lett hirtelen az úticélunk. Az a Zebegény, ahol nemrég a Panorámafutás alkalmával volt szerencsém futni egy 8-ast. Ettől még jobb kedvem támadt. Úgy éreztem, bármeddig képes vagyok most elfutni... Van kaja, jó a társaság, szép a látvány, mi kell még?!
A 28.km-nél új dimenzióba kerültem, ugyanis júliusban, a szülinapomon futottam utoljára ennyit, se előtte, se azóta; ez volt az eddigi leghosszabb távom.
    Úgy futottam le a maratont, hogy nem volt közben holtpont. Igazi örömfutás volt! Nagyon jólesett, amit A. mondott közben, hogy hihetetlen, hogy milyen jól csinálom, hogy már mióta csak megyünk és megyünk, én meg így nyomom...
A 39. km környékén értünk Zebegénybe. Ekkor A. előrement, hogy gyorsan megvegye a vonatjegyeket. Ahogy én időközben elhaladtam az állomás mellett, már a 40. km-nél jártam, és majdnem elbőgtem magam, hogy hol a francban van, a végéről meg pont lemarad... 40,5-nél végre megint velem volt.
Az utolsó 1,5 km volt az, amikor már nagyon szerettem volna, hogy vége legyen, mert nem igazán akartam kiszámolni, hogy mikor kéne visszafordulni az állomás felé, hogy ne késsük le a vonatot, ezért ott köröztünk egy kb. 100 m-es szakaszon, na azt rohadtul untam, ekkor már egy két cifrább szó is elhagyta ajkaimat :))))) Végül szinte észre sem vettem, hogy meglett a 42, épp a zebrán futottam át az állomás felé :)
    Volt még olyan 6 percünk a vonatig. Picit nyújtottam, aztán mentünk is hazafelé. Gödön bénáztunk egy kicsit a kocsikulccsal, ezért az oviba menet még sikerült olyan 3-4 kilit a lábamba tenni, amíg A.fel nem vett kocsival :)))

Maratont ünneplő vacsi, kissé már szétmalackodva - Sertésszűz érmék vargánya raguval és áfonyalekvárral és balzsamecetes zöldsali

    Nagyon örülök, hogy megcsináltam, mégis kicsit olyan üresnek érzem magam. Hiányérzetem van... Valahogy nagyobb, kirobbanóbb örömöt képzeltem el a végén, de még az a rock'n'roll is hiányzik, amit egy-egy hosszabb futás után szoktam érezni. Az a mindent megváltó endorfin áradat... Egyáltalán nem érzem, hogy ez olyan nagy dolog lenne, sőt nem is érzek semmit :)))) Túl nagy a különbség aközött, amit utána (meg most) éreztem, meg amit közben éreztem, mikor úgy éreztem, szabad vagyok, mint a madár... Tiszta drog ez a maraton dolog. Közben majd szétmentem a boldogságtól, utána meg a teljes üresség. Meg a tervezés persze, hogy mikor lehetne a következő 42-est lenyomni :)))