Pár napja a férjem kérdezte tőlem, hogy vajon szokott-e ránk gondolni. Nekem sokszor eszembe jut. Elég csak a telefonomra néznem, amin pirosan ott világít egy üzenet, amit Öntől kaptam, de még nem válaszoltam rá. 2018 júliusa óta... Mert épp rossz passzban voltam, és nem akartam foglalkozni vele. Vagy épp jó passzban voltam, és úgy éreztem most nincs szükség a segítségére. Már nem emlékszem. Tudom, szégyen. Sajnálom. Mikor néhány hónappal később, 2019 februárjában megszületett Janka, szerettem volna küldeni egy fényképet a hattagúra bővült családunkról egyfajta jelzésként, hogy nem tűntem el, gondolunk Önre. Aztán ezt is, mint az üzenet megválaszolását, folyamatosan csak halogattam. Miért van az, hogy azt hisszük mindig mindenre van még idő? Miért csak akkor tanulunk a dolgokból, amikor már túl késő? Miért csak akkor kapunk észbe, amikor már semmit nem lehet helyrehozni?  Miért csak akkor mondunk ki dolgokat, amikor már nincs az, akinek hallania kéne? Ha itt lenne, biztosan tudna adni választ a kérdéseimre, ahogy azt mindig is tette hét éven át. De már nincs itt, és válaszok sincsenek. 

Úgy döntöttem befejezem a halogatást, ezért ma reggel nekiálltam előkutatni az e-mail címét, hogy átküldjem a fotót és írjak egy kis helyzetjelentést. A cím helyett azonban a Google egy gyászhírt hozott fel. Rákattintottam, és miközben olvastam, teljesen letaglózódtam, megsemmisültem egy pillanat alatt. Pár hónappal azután lett beteg, hogy utoljára találkoztunk. Tavaly decemberben hunyt el. Ha tartom a kapcsolatot és válaszolok Önnek, akkor mindezt tudtam volna. Vihettem volna virágot a kórházba, elmondhattam volna, hogy milyen sokat segítettek a beszélgetéseink. Hogy rendkívül hálás vagyok, mert ugyanannyira tudott támogatni és önbizalmat növelni, mint amennyire képes volt megrázni és a szemembe mondani, hogy hülye vagyok, amikor épp az voltam. Az életem egy rettentő nehéz szakaszát menedzselte végig. Elviselte a hangulatingadozásaimat, és hogy hosszabb-rövidebb időkre csak úgy eltűntem. Zokszó nélkül fogadott újra, és folytathattunk mindent ott, ahol abbahagytuk.

Pedig az első beszélgetésünk után olyan dühös és sértődött voltam, hogy azt mondtam soha többet nem megyek Önhöz. Aztán hosszú hosszú idő alatt megismertük egymást, és nagyjából Ön lett az egyetlen ember a földön, akinek a szavai hatottak rám, akire képes voltam hallgatni, és akinek nemcsak a tanácsait, de a negatív kritikáit is elfogadtam. Sosem kertelt, mindent kimondott őszintén, épp ezért sokszor káromkodott. És én ezt is szerettem, hogy nem mézesmázaskodott. Ha azt mondta hagyjam azt a kurva maximalizmust, akkor én hagytam azt a kurva maximalizmust. Legalább egy kis időre :D Ön volt az, aki miatt elkezdtem hinni magamban, és aki mindig őszintén örült a sikereimnek, lehetett az futás, tanulás, bármi. Aki látott bennem valamit, és ezt nem is félt kimondani, de azért megdorgálni se volt rest. 

Nemcsak engem, a férjemet is ismerte, tudta milyen jó ember (amit én képes vagyok igen gyakran elfelejteni :D ), és erre engem is mindig emlékeztetett. Mikor épp nagyon sötéten láttam a házasságunkat, Ön mindig rávezetett arra, hogy semmi sem fekete-fehér, és ne csak a rosszat lássam, vegyem észre a jót is, merthogy abból van a több. Hogy megéri küzdeni, és viccesen mindig hozzátette "de hát pasi, lehetne ezerszer rosszabb is". Ezen mindig jót nevettünk.. 

Szerettem ahogy a papagájairól és a balatoni házáról, a gyerekkori és a munkában szerzett élményeiről mesél. Bármikor a Király utcában sétáltam, arról Ön jutott az eszembe. Szerettem a szétszórtságát, és lenyűgözött, hogy emellett mindenre emlékszik, amit valaha mondtam. Szerettem a könyvajánlóit. Szerettem a húsvéti és a karácsonyi csokijait. Mindig izgatottan szálltam be a liftbe, ahonnan vissza kellett szaladnom a postaládákhoz, mert állandóan elfelejtettem hányadikon lakik. Szerettem, ahogy kicsit kócos hajjal, otthonkában, térdzokniban ajtót nyit. Szerettem, hogy már akkor nyújtotta a zsepit, mikor még csak készültem bőgni. Szerettem, hogy Önnek is vannak tikkjei, és szerettem, hogy közben felnéztem Önre, mert profi (volt) abban amit csinál(t). 

Le vagyok sújtva. Miért nem készített fel erre? Miért nem kérdeztem rá, hogy mi lesz, ha már nem lesz? Miért mindig csak a múlttal és a jelennel foglalkoztunk, és soha nem a jövővel? Miért ment el, amikor olyan sok el-és kimondatlan szó van még bennem? Miért halogattam eddig? Miért nem tudhatta meg soha, hogy mennyit köszönhetek Önnek? Miért akkor jövünk rá, hogy mekkora kincsünk van, mikor már elveszítettük azt? Mi lesz majd ezután? Mi lesz velem?

Most megnyitottam az üzenetet, ami már majdnem két éve jelezte, hogy válaszolnom kell. A piros jelzés kialudt, nem kell tovább emlékeztetnie. Csak reménykedhetek abban, hogy ha bármikor is gondolt ránk, azt jó szívvel tette, és legalább egy picit is érezte azt, hogy milyen fontos volt nekünk. Szívből sajnálom, hogy az Ön halálhíre döbbentett rá arra, hogy ezentúl úgy éljek, hogy soha többé nem legyen már késő. Hogy időben kimondjak dolgokat és semmit se halogassak.

Köszönöm, hogy megmutatta ki is vagyok valójában.

Köszönöm, hogy elviselte a legjobb mellett a legrosszabb énemet is.

Köszönöm, hogy segített túlélni.

Köszönöm, hogy minden találkozásunk után átélhettem egy-egy nagy megvilágosodást az önismeretemben.

Köszönöm, hogy mindig fogadott.

Köszönök mindent.

Legyen könnyű a föld, kedves Judit.