Első körben úgy gondoltam megpróbálom ebből a bejegyzésből is kihozni a pozitívat, mert ugye itt ez a rohadt járvány, teljes a bizonytalanság, munkahelyek szűntek meg, a digitális oktatás miatt a home office-os szülők a kiborulás szélén állnak, és még sorolhatnám. Mindenki csak úgy szomjazza a jókedvet, a pozitív, a motiváló gondolatokat. Én is most megint küzdök az elemekkel, épp egy újabb mélyponton vagyok, ezért úgy voltam vele, a saját jókedvre derítésem miatt is, nem fogok csak a rosszról írni. Azon kívül, hogy mit vett el a vírus, leírom hát azokat a dolgokat is, amiket adott. Aztán rájöttem, hogy nem adott ez a koronavírus járvány semmit se. 

Nem, nem töltök több időt a gyerekekkel.

Az igaz, hogy egész nap együtt vagyok mind a néggyel, de ez nem azt jelenti, hogy több időt töltenénk együtt. Mármint nem minőség időt. Eddig nem kirándultunk, nem látogathatjuk se a dédiket, se az apai nagyszülőket (szerencsére anyukám nagyon fiatal, még ötven éves sincs, ha velük sem találkozhatnánk, már bediliztem volna), nem társasozunk, nem labdázunk, vagyis nem csinálunk olyat, amikkel korábban pl. a nyári szünetet ütöttük el. Nem csinálunk, mert nincs rá idő. Mert hajtás van. Minden nap csak túlélünk.

Rengeteg idő elmegy a tanulással, napi 4 órát kell felettük ülni ahhoz, hogy kész legyünk a feladott anyaggal. Mert ez nem digitális oktatás, ez házi feladat kiosztás. A kisebb fiam egyik tanító nénije tart heti két Zoom órát, amiért ezer hála és köszönet, mert legalább aznapra, abból a tantárgyból leveszi rólam a terhet. A többinél linkekre kattintani, utánanézni, word doksikat és hangfájlokat keresni és megnyitni, stb. Ezeket egy másodikos és egy harmadikos gyerek nem tudja önállóan megoldani. Ott kell lenni velük és kész. 

Nem, nem akar tanulni.

Itthon pedig sokkal nehezebb őket rávenni a tanulásra. És akkor jön a veszekedés, a kiabálás, a bőgés, a megbánás, a lelkiismeretfurdalás. Hiába mondom én nekik, hogy gondoljon abba bele, hogy most iskolaidő van, ezt csinálná a suliban is. 

Nem, nem ezt csinálná.

Hanem bandázna a barátaival, beszélgetnének a nagyfiús dolgaikról, kiskamaszosan menőzhetnének, begyűjthetnék egymástól a baráti dícséreteket, láthatná a kislányt, aki tetszik neki, szuperérdekes tanári előadások közben tanulhatna mindent, nem úgy, hogy a síró másfél évest dajkálgatva próbálom elmondani nekik a tanagyag lényegét, miközben az ovis kislányommal senki sem foglalkozik.

Nem, nem kézműveskedünk egész nap.

Olyan sok klassz fejlesztő játékötlet felkerült az online térbe a lelkes óvónéniknek köszönhetően, de egyszerűen nem jut rá idő. Ezt nem is ragoznám tovább. A múltkor mikor a férjem nem olyan későn ért haza, és lefoglalta a másik hármat, a négyéves kislányommal együtt meg tudtuk mosni és kifésülni a babája haját. Nesze neked fejlesztő kézműveskedés. 

Nem, nem lett több időm olvasni.

Nem, nem tudtam elkezdeni valami új, izgalmas dolgot tanulni.

Nem, nem tudtam magam kiélni a rengeteg online jóga-és fitnesz órában.

Nem, nem fogok belejönni.

Ebbe nem lehet belejönni. Van egy-két nap, amikor azt hiszem jobban megy, belerázódtunk, de egyszerűen akkora a teher, hogy jön a következő nap, amin megint elbukom.

Nem lehet reggel 9-től éjjel 2-ig betáblázva minden percem, mert ennek nagyon rossz vége lesz.

Nem lehetek egyszerre pici babával GYED-en lévő anyuka, a kislányom óvónénije, a fiaim összes tantárgyának tanítója, háziasszony és vállalkozó.

Merthogy munkám is van ám. Mivel pénzt még nem hoz, mert szülés előtt (mikor az egész kezdett beindulni) visszavonultam, ezért ez a munka az, ami beáldozható. Sokan nem is értik miért csinálom, sőt a legtöbben nem is tudják, hogy tavaly november óta valamin folyamatosan dolgozom. Mert ha valaki otthonról dolgozik, lopott percekben, sokszor éjfél és éjjel kettő között, ha valaki úgy dolgozik, hogy azt mások nem látják, az nincs is. Az a minek csinálod kategória, vagy az elég neked a négy gyerek, ne bonyolítsd az életed kategória.

Beáldozható az álmom, amiről úgy gondoltam pici baba mellett is megvalósíthatom, hiszen amikor elkezdtem még nem tudtam, hogy mire elbírálják a pályázatomat, addigra még a gyerekeim oktatása is a nyakamba szakad majd.

Beáldozható az, amit még jóval a vírus előtt kezdtem el felépíteni, de mára azt sem tudom van-e egyáltalán létjogosultsága. Hiszen ki akarna most, vagy akár egy esetleges őszi hullám megjelenése után közösségi térbe, babás foglalkozásokra járni..   

Beáldozható, mert még nincs aláírva a szerződés, nem kell betartanom a min.két évre szóló kötelezettségeket, most még visszatáncolhatok.

Ha beáldoznám, és nem építeném fel a cégemet, akkor türelmesebb lennék? Elégedettebb lennék? Hasznosabbnak érezném magam? Értékesebbnek? Vagy inkább még türelmetlenebb lennék, talán még dühösebb is, hogy nem valósíthatom meg az álmaimat, hogy nem lehetek hasznosabb, hogy nem tudok megállni a saját lábamon, hogy már megint olyan szakmát és munkát választottam, amit csak kitanultam, de idő előtt feladtam.  

De én nem szeretném beáldozni. Nem szeretném feladni. Mert van egy álmom, amiben olyan munkám van, ami mellett időben odaérek a gyerekekért a suliba, és ha betegek senki nem mondja nekem azt, hogy nem maradhatok otthon velük, ápolni őket. Igenis meg fogom csinálni a pályázatot, akkor is, ha a koronavírus miatt ez most szinte lehetetlenné vált. 

Szoktátok kérdezni hogyan oldom meg a gyerekek ellátását, a sportot, a háztartást, a munkát, tanulást. Ugyanolyan őszintén szoktam írni a kudarcaimról is, mint a sikereimről, tehát nem tudom miért látszik az kívülről, hogy én ezt meg tudom oldani, hogy jól elboldogultunk a karanténban, hogy jó anya vagyok. Nem oldok én meg semmit. De rajta vagyok. Remélem egyszer majd tudok erre a kérdésetekre válaszolni. Addig pedig megpróbálok még jobb lenni, még türelmesebb, még kedvesebb. Azt hiszem a bejegyzés végére meg is találtam az egyetlen dolgot, amit a járvány adott: a felismerést, hogy változtatni kell, hogy még jobb legyek.