Életemben nem volt még annyi lendületem, sőt céltudatosabb sem voltam korábban soha, mint 2018 elején. Aztán 6 hónap után -ugyan nem kellett teljesen leálljak minden célommal és tervemmel, de- vissza kellett vennem a tempóból és el kellett engednem dolgokat. 2016 óta írok évértékelőt, az ideit semmi pénzért nem hagynám ki :) 

Januárban elindítottam a baba-mama tornámat. 4 évvel ezelőtt a futással érkezett az életembe a sport, ám azóta megtanultam, hogy keresztedzés nélkül nincs megfelelő futóforma. Vagyis nyilván lehet jókat futni egyéb edzések nélkül is, de én úgy vagyok vele, hogy ha valamivel még jobban ki tudom hozni magamból a maximumot, akkor azt a valamit csinálni is fogom. Ráadásul eléggé megszerettem ezt a típusú mozgásformát is. Ezért a csoportos fitness instruktor végzettségemet (amit tavaly szereztem meg) arra használtam, hogy jobb formába hozzam magam: súlyzós-és saját testsúlyos edzéseket, mobilizációs, stabilizációs és funkcionális gyakorlatokat, core tréninget, stb. iktattam be a mindennapjaimba. Ezek a gyakorlatok képezik a baba-mama tornáim alapját is. Magát a tornát azért hoztam létre, mert nagyon szeretek edzést tartani, emberekkel foglalkozni, de rájöttem arra, hogy három gyerek mellett olyan munkát kell végezzek, amit ovi-suli időben tudok csinálni. Márpedig edzeni jórészt délután-este mennek az emberek, nekem pedig akkor már a gyerekek mellett kell lennem. Így jött a baba-mama torna ötlete, vagyis a nagy célcsoportváltás: így legalább hasonszőrű lényekkel (értsd anyukákkal) találkozhattam, és a kislányom is vele egykorúakkal lehetett egy társaságban, ráadásul aznapra az erősítés is meg volt oldva.

Mivel az edző (is) holtig tanul, én is folyamatosan képeztem magam. Februárban Mummy Tummy tréner lettem, tehát még jobban tudtam segíteni az anyukáimat a szülés utáni regenerációban, az edzés szakszerű újrakezdésében és pl. a szétnyílt hasizommal is sokat foglalkoztam. 

 Az óráimat egyre többen látogatták, úgyhogy márciusban elérkezett az idő a bővülésre: már a hét minden napján tartottam edzéseket. Magán órákat is tartottam, illetve elkezdtem táplálkozási tanácsadással is foglalkozni. A kislányom közben betöltötte a második életévét, és szinte a teljes márciusunk ráment a bölcsis beszoktatásra. Sokan úgy gondolják, hogy baba-mama tornát csak az tarthat, akinek saját magának is babája van. Nos, ez nagyon nem így van :D Hetente kétszer még simán megoldható, hogy magammal vittem órát tartani a kiscsajt, de minden nap szerencsétlent nem lett volna jó ötlet magammal cibálni. Ráadásul óriási a felelősségem egy-egy órán, nagyon sok mindenre és mindenkire kell odafigyeljek, gyerekkel az oldalamon pedig ez óriási kihívás volt. Sokkal többet tudtam nyújtani onnantól fogva, hogy Léna bölcsis lett. A futás kicsit akadozott, mert -mint oly sokszor- sérüléssel küszködtem. Szerencsére ez most nem tartott sokáig, ahogy jött a tavasz és a jó idő, én úgy tudtam egyre jobban teljesíteni az Ensport-tól kapott edzéstervemet. A rendszeres erősítésnek hála pedig nem estem vissza sokat a futásban sem.  

Azt hiszem május volt az a hónap, amikor elkezdtem fejlődni. Nem olyan jó idővel, de teljesítettem egy 50 km-es futóversenyt, nők között elsőként értem a célba. A munkámmal (a tornával, táplálkozással ) kapcsolatban rengeteg új tervem volt, elindítottam a kismama tornáimat is, állandóan maxon pörögtem, napi 6-8 órákat dolgoztam úgy, hogy közben 4-re már a gyerekekért tudtam menni. Minden a helyére került :) 

Aztán júniusban megtudtam, hogy alig 30 évesen hamarosan négyszeres anyuka leszek. Kicsit rá is csodálkoztam a dologra, hogy képes volt ez a gyerek egy fizikailag elég aktív időszakomban megfoganni. Az első sokk után (oké, lehet, hogy volt az többszörös sokk is) nagyon örültem neki, szóba sem jöhetett, hogy ne tartsuk meg. Az első trimeszterben eszméletlen fáradt voltam, állandóan hányingerem volt, migrének gyötörtek. Hogy a munkámra legyen erőm, főként a futáson spóroltam energiát, ezért az edzéstervnek kb csak a felét teljesítettem; az óráim előtt pedig konkrétan sírni tudtam volna, annyira fáradt voltam hozzájuk. Nade ha ez az ember munkája, akkor csinálni kell. Csináltam is, még a 8. hónapban is tartottam edzéseket, a futást pedig a 7.hónapban hagytam abba. Nade ennyire ne szaladjunk előre :) 

Szerencsére a második trimeszterre elmúlt az eszméletlen fáradtság, és mivel minden rendben volt a várandóssággal, semmi nem indokolta, hogy abbahagyjam a futást vagy a tornákat. Mindent csináltam tovább, ahogy eddig, csak az intenzitásból vettem vissza. Úgy és addig csináltam a dolgokat, ahogy és amíg jólestek. A futással kapcsolatos idei terveimmel azonban (pl. Korinthosz 80) le kellett számoljak. Egyetlen cél maradt: mindössze addig és annyit futni, amíg jólesik, hogy szülés után ne kelljen még a futás terén is mindent a nulláról újraépítenem. És milyen jólestek ezek a futások, atyaég <3 Ami az edzéstervemet illeti: lehet, hogy az edzőm megelégelte a ramaty első trimeszteri teljesítésemet, a lényeg, hogy egy idő után egyszercsak már nem érkezett edzésterv. Egy szokásos hétfőn, mikor beléptem a TrainingPeaks-be (ahova érkeztek az edzésterveim), azt láttam, hogy tök üres, és az előző heti futásaimhoz sem érkezett semmilyen reakció... Próbáltam ezzel nem törődni (az edzéstervért nem fizetnem kellett, hanem írni, úgyhogy lehet hogy ez volt kevés, nem tudom), de még hetekkel később is volt olyan, hogy erről a "szakításról" álmodtam. Lehet, hogy fel kellett volna hívjam, de aztán idővel túltettem magam a dolgon. Azt hiszem egy jó darabig edző nélkül fogok futni. 

Az óráimmal kapcsolatban is rengeteget őrlődtem. Rájöttem arra mennyivel egyszerűbb volt munkavállalóként elmenni szülni, és milyen nehéz most ugyanezt vállalkozóként, egy nemrég indult tevékenységgel végigcsinálni. Gondolnom kellett a jövőre, nem hagyhattam mindent veszni, de nem tudtam, hogy kire bízzam ezt az egészet, mert ha nem találok egy megbízható embert, akkor az egész az enyészeté lesz. Mások fogják helyettem kibérelni a termeket, elvesznek a helyeim, az időpontjaim, a vendégeim. Állandóan a szülési szabimon és a majdani visszatérésemen járt az agyam. Ezek azonban olyan dolgok, amiket nem lehet előre fixen megtervezni, úgyhogy az állandó bizonytalanság picit rányomta a bélyegét a hangulatomra. Végül elengedtem a nagy tervezéseket, hagytam had alakuljon minden a maga idejében, és csak a jelenre koncentráltam, 

Mivel javarészt fizikai munkát végzek, ami nagyon kifárasztott, egy idő után le kellet adnom a kismama tornáimat, a magán órákat és a táplálkozási tanácsadást, hogy minden energiámmal a legjobban jövedelmező ággal tudjak foglalkozni: a baba-mama tornákkal. Ezek az elengedések is megviseltek, de akkor volt a legrosszabb, amikor már ezeket a tornákat is folyamatosan le kellett építenem. Megfelelő helyettesítést (akitől vissza is kapom majd az óráimat) szülés utánra végül sajnos csak heti két alkalomra találtam, ezért a többi órámat Vácott és Sződligeten el kellett engednem, mert tudtam: egyhamar úgysem tudnám csinálni őket. Minden, amit januártól felépítettem, azt kezdhetem újra majd valamikor. Hogy mikor, az majd a jövőben kiderül, mert tudom, hogy babával max heti két tornát fogok tudni megtartani, nem cipelhetem heti 5 délelőtt magammal mindenfelé... A többit pedig csak akkor kezdhetem el újra felépíteni, ha a pici bölcsis lesz. Az pedig nem egyhamar fog bekövetkezni ;) 

Szerencsére a fizikai munka nemcsak kifáraszt, de eszméletlen energiával képes feltölteni. A szűk környezetem állandóan azt kérdezte meddig tartok még órákat, talán abba kéne már hagyni. Én viszont nagyon élveztem a mozgást, az óratartást, nem volt semmi gond. Sőt, egy idő után, amikor már csak legszívesebben egész nap pingvinjárásban közlekedtem volna, egyedül az óráimon éreztem magam erősnek, strapabírónak. Akkor ott a lányokkal, a zenére, a gyakorlatok közt nem fájt, nem húzódott semmi, imádtam az egészet! 

 A futásra viszont egyre kevesebb erőm maradt. Tudtam, hogy a munkámra kell koncentráljak, azokat a tornákat meg kell tartanom, illetve a három gyerekemet is nevelni kell, nem kevés energiára van hozzájuk szükségem, ezért a fennmaradó időben inkább pihentem, így egyre inkább kiszorult a futás a mindennapokból. Végül 7 hónapos pocakkal futottam utoljára. Azt hittem engem majd aztán igazán meg fog viselni a leállás, de igazából kicsit fellélegeztem, hogy legalább ezen a fronton pihenhetek. Meg aztán minél többedik terhesség, annál jobban megviseli az anya szervezetét. Már az első terhességnél sem lehet csak úgy futogatni, nagyon sok mindennek klappolnia kell. Én rendszeresen gátizom tornáztam, odafigyeltem a medencém, derekam állására futás közben, de még nekem is eljött az a pillanat, amikor nem akartam már tovább feszíteni a húrt (vagyis a méhszalagokat ;) ). 

Mikor pozitív lett a teszt, úgy gondoltam ez a kilenc hónap maga lesz az örökkévalóság, és negyedszerre már nagyon nem lesz türelmem végigcsinálni. Nos, az utóbbi az igaz lett :DDD , de az előbbivel nem értek egyet. Az első és a második trimeszter szinte észrevétlenül repült el. Most már a harmadik trimeszterben vagyok, visszavettem a munkából, december 19-én tartottam utoljára tornát, már csak egy kis adminisztrációs munka van, aztán 100%-ban ráhangolódok a szülésre, a baba érkezésére. Vagyis végre elkezdhetek ezekkel a dolgokkal foglalkozni, merthogy semmi nincs még összerakva. Se babakelengye, se szülési pakk a kórházba, se babaszoba.. Most még minden a feje tetején áll, ezért ezekre a dolgokra fogok a hátralévő időben összpontosítani,

 Hogy mi lesz ezután, arról fogalmam sincs. Egy biztos: végeztem az újévi fogadalmakkal, semmit sem fogadok meg, mert betarthatatlan ígéretekkel nem csapom be magam; amit pedig el szeretnék érni, azon úgyis maximálisan fogok dolgozni 2019-ben is. Terveim azért vannak, nagyvonalakban ki-kirajzolódik azért néhány dolog így előre is. Szeretnék augusztusban visszatérni az óratartáshoz, de csak heti kétszer, mert baba mellett többet bevállalni felelőtlenség lenne. A munkámmal kapcsolatos többi célt hagyom majd magától kibontakozni. Nincs elvárás önmagammal szemben, így nincs nyomás, nincs stressz ;) 

És szeretnék futni. Nem szorítom keretek közé, hogy mikor húzok újra futócipőt. Nincs célverseny, nincsenek kimondott számok, nem esek a kényszer csapdájába, Egyszer már feltámadtam "halottaimból", a harmadik gyermekem születése után 3 héttel már futottam, fél évvel később lefutottam az első maratonomat. Mindezt úgy, hogy az előző terhességem alatt semmit sem sportoltam. Egy valamit tudok biztosan: feladni sose fogom. Mert a győzelem az, ha nem adod fel.

BUÉK kedveseim!!