Nincs kismama a földön, aki ne tűkön ülve várná a babája megszületését: legyen az az első gyermek, vagy akár a többedik. Naná, hogy én is így voltam ezzel. Folyamatosan csak visszaszámoltam a hátralévő napokat, mígnem végül mind elfogyott, de az első gyermekem csak nem akart megszületni.

Egyre többet bújik elő a nap a felhők mögül, de valljuk be, azért még mindig tél van. Hideg, sötét, fúj az orkán erejű szél. Na és akkor itt van ez a turmix, amibe a napot csempésztem a sok-sok sárga összetevőjével. Mostanában ezt iszom tízóraira vagy uzsira, imádom ahogy felfrissít!

Életemben nem volt még annyi lendületem, sőt céltudatosabb sem voltam korábban soha, mint 2018 elején. Aztán 6 hónap után -ugyan nem kellett teljesen leálljak minden célommal és tervemmel, de- vissza kellett vennem a tempóból és el kellett engednem dolgokat. 2016 óta írok évértékelőt, az ideit semmi pénzért nem hagynám ki :) 

Igazi krémes, sűrű forró csoki. 

Szeretek enni. Nagyon szeretek enni, ezért világ életemben diétáztam, hogy "jól nézzek ki". Az átlagos napokon szinte mértéktelenül sokat ettem (ami általában nem jelentett egészségeset), de mikor jött valami esemény (nyaralás, esküvő, stb.), akkor aztán belecsaptam valami eszement diétába, amit fél nap után megszakítottam egy-egy nagyobb zabálással, arra gondolva, hogy: majd inkább csak holnaptól kezdem. Ennek ellenére a húszas éveimig simán elbántam egy-egy villám diétával. Minden alkalommal, miután végigcsináltam őket 5-10 nap alatt, sikerült leadnom 5-6 kilót. Aztán kezdődött minden elölről.

Az első terhességem alatt 57 kilóról 82-re híztam, ami bizony 25 kiló hízást jelent... A szülés után minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült leadnom 20 kilót. Igen ám, de a kisfiam 5 hónapos korában teszteltem újra pozitívat.

(Ez 2016. júniusi poszt, de most hoztam át a régi blogról)

Olyan hamar eltelt az első három hónap, hogy még csak most, a 14.héten vettem észre, hogy ez már a második trimeszter. Pedig ha belegondolok, rengeteg dolog történt azóta, hogy pozitívat teszteltem. Immáron negyedszerre. (Ez a poszt kb 2018. augusztusi, csak most hoztam át ide a régi blogomról)

Pár napja a férjem kérdezte tőlem, hogy vajon szokott-e ránk gondolni. Nekem sokszor eszembe jut. Elég csak a telefonomra néznem, amin pirosan ott világít egy üzenet, amit Öntől kaptam, de még nem válaszoltam rá. 2018 júliusa óta... Mert épp rossz passzban voltam, és nem akartam foglalkozni vele. Vagy épp jó passzban voltam, és úgy éreztem most nincs szükség a segítségére. Már nem emlékszem. Tudom, szégyen. Sajnálom. Mikor néhány hónappal később, 2019 februárjában megszületett Janka, szerettem volna küldeni egy fényképet a hattagúra bővült családunkról egyfajta jelzésként, hogy nem tűntem el, gondolunk Önre. Aztán ezt is, mint az üzenet megválaszolását, folyamatosan csak halogattam. Miért van az, hogy azt hisszük mindig mindenre van még idő? Miért csak akkor tanulunk a dolgokból, amikor már túl késő? Miért csak akkor kapunk észbe, amikor már semmit nem lehet helyrehozni?  Miért csak akkor mondunk ki dolgokat, amikor már nincs az, akinek hallania kéne? Ha itt lenne, biztosan tudna adni választ a kérdéseimre, ahogy azt mindig is tette hét éven át. De már nincs itt, és válaszok sincsenek. 

Egyszerű, mint a faék, senki nem gondolná, hogy milyen mennyei csemege ez! Kedvenc és egyetlen anyósomnál ettem először ilyet. Itt az eperszezon, ki ne hagyjátok! Végre egy desszert, ami bűntudat nélkül mehet vacsorára is :D

A Wizzair után nagyon elgondolkodtam azon, hogy lemondom az októberi Spar Maratonra a nevezésemet. Semmi kedvem nem volt megint tömegben meg hónaljszagban futni, illetve attól is tartottam, hogy felzabál a záróbusz.. 5 órás maraton volt a terv, asszem 6 óra a szintidő, nade a záróbusz-stressz az megintcsak idegesített volna, amitől a pulzusom meg az egekbe emelkedik, ettől meg a tervezett tempót nem tudtam volna tartani, vagy pont megerőltettem volna magam, amiből meg sérülés lett volna, úgyhogy inkább hagytam a francba, és végül meggyőztem magam arról

Gondolatban már vagy ezerszer megírtam ezt a bejegyzést. Néha, amikor nem olyan hangosak a gyerekek, vagy amikor épp nem tudnak beszélni (pl. esznek), vagy ha megszökök a fürdőszobába, olyankor azonnal beindulnak az agytekervényeim, és azon kapom magam, hogy írok. Mármint nem szó szerint, mert arra az elmúlt több, mint egy hónapnyi karanténban még nem volt időm, hogy gép elé üljek és pötyögjek, de agyban már számtalanszor összeraktam ezt a bejegyzést. Merthogy sokan írtok és kérdezitek, hogy milyen az élet nálunk a kijárási korlátozás alatt. Na most megtudjátok :) Vigyázat, mert még olvasni is fáj :))

Napirend